Nyolcadik rész: Grand Portage és lakói

Sziasztok!

Végre sikerült feltennem a nyolcadik részt, jó szórakozást hozzá!

http://sosehunydleaszemed.blogspot.com/

Szeretettel:

NoraOak

Hetedik rész: Isten hozott vagy valami ilyesmi

Sziasztok! :-)

Íme a hetedik rész, jó szórakozást hozzá!

http://sosehunydleaszemed.blogspot.com/

Szeretettel:
NoraOak

Ui: Ha tetszik a történet vagy bármi gond van vele, jelezzétek a chat részen :-)

Hatodik rész: Fordul a kocka-amikor te vagy idegen

Sziasztok!

Itt az új rész, jó szórakozást hozzá!

http://sosehunydleaszemed.blogspot.com/

Szeretettel:
NoraOak

Ui: Kérlek írjatok kommenteket vagy chaten, mert a nézettség magas, viszont kritikát nemigen kapok.

Új fejezet

Sziasztok!

Fent van az új rész, aminek a címe: 5. Ég és föld között

Jó szórakozást hozzá! :-)

http://sosehunydleaszemed.blogspot.com/

Szeretettel NoraOak

Ui: Most már lehetőség van feliratkozni a webhelyre, így mindig jön értesítés. :-) Továbbra is köszönöm, hogy olvassátok.

Új történet 2. -Köszönöm Nektek:-)

Sziasztok!

Csak szeretném megköszönni, hogy ellátogattatok a honlapra. Igazán jó érzés látni a számokat -mert azok nem hazudnak ám :-) Még ha csak röpke pillanatig voltatok ott, akkor is köszönöm.

Annyit azonban szeretnék kérni, hogy valamilyen formában jelezzetek, hogyan éreztek az irománnyal kapcsolatban, mert szükségem lenne a kritikáitokra, esetleg arra szintén kíváncsi vagyok, hogy kinek mi a tippje a folytatást illetően, hiszen a történet csak úgy írja magát, lehet belőletek merítenék egy-két ötletet (nyilván jelezném, hogy kitől és mint kaptam, ha valóban így történne).

Még egyszer köszönöm, hogy ennyien olvastátok, remélem továbbra is tudok érdemlegeset nyújtani Nektek. :-)

http://sosehunydleaszemed.blogspot.com/

Szeretettel: NoraOak

Új történet :-)

Üdv Nektek!

Nos ez nem az a teljes történet lesz, ami indokán befejeztem itt, de nem bírtam ki írás nélkül. Ez egy olyan történet, ami magát viszi előre, nekem sem lesz fogalmam arról, mi következik.

Remélem tetszeni fog  érdekes lesz :-)

http://sosehunydleaszemed.blogspot.com/

Sok szeretettel:

NoraOak

Fontos közlemény!

Kedves Olvasók! :-)

Köszönöm, hogy ennyien támogattatok és biztattatok a történetek kapcsán, a díjak igazán jólestek és örültem, azonban szomorú elhatározásra jutottam.

Úgy döntöttem, törlöm az összes blogot egy kivételével, illetve A tükör mögött új helyet kapott - atukormogott.blogspot.com.

Elvesztettem az ihletet a többi történethez, azonban támadt egy új ötletem, aminek időt szentelnék, hogy kifejlődjön és egy szépen összerakott, remélhetőleg érdekes sztori váljék belőle. Nektek. :-) Amint sikerült kidolgoznom, újra jelentkezem. A tükör mögött blogot itt meghagyom, mert azért kíváncsi lennék rátok, mi történik veletek :-)

Ígérem, hogy hamarosan újra itt leszek, addig is, szorgalmasan olvasgatom a ti blogjaitokat, szóval a nézettségi számból egy darabot vonjatok az én számlámra :-)

Köszönöm még egyszer.

Szeretettel: NoraOak

Költözés

Kedves Olvasóm! :-)

Úgy döntöttem más helyre kerül ez a blog, olyanra, ahol jobban tudok Rád is figyelni, mivel külön van.

Kérlek jelezz, ha zavaró vagy éppen jó ötlet, várom gondolataidat és megtisztelő figyelmedet itt.

http://atukormogott.blogspot.com/

Remélem továbbra számíthatok Rád :-) Köszönöm az eddigi figyelmedet.

Szeretettel: NoraOak

Néha valahogy az ember eltűnik

Üdv Neked! :-)

Érezted már valaha, hogy különös módon, mintha kezdenél eltűnni a világból?Valahogy kezdesz kimaradni az eseményekből és nemcsak baráti, hanem minden téren?

Mintha magam választanám, hogy csendben meghúzódok, a tudatosság legkisebb jele nélkül. Nem, nem vagyok magányos, sem egyedül. Egyszerűen csak magamtól kiestem a világ ritmusából. Hogy jó érzés-e vagy sem, azt nehéz megmondani. Kellemetlenül kellemes. Kellemesen kellemetlen.

Nem nagyon zavarnak jelenleg mások, saját magam viszont annál inkább. Észrevettem, mennyire önző vagyok és lényegében ugyanúgy viselkedem -illetve ugyanarra vágyom -mint egy általam ismert személy, akinek hamarabb megfejtettem a problémáját, mint a magamét. Kellemetlen rájönni arra, hogy ugyanaz játszódik le bennem. Főleg, hogy nem is vártam.

Azt hiszem az emberek többsége ezt az eltűnési állapotot nem igazán éli meg. Biztosan éreztél már ilyet. Azonban nem hiszem, hogy gyakori lenne ez a fajta visszahúzódás. Itt nem arról van szó, hogy a baráti köröd távolodott el vagy a család. Hanem Te magad kuporodtál össze csendben, halkan és fáradtan, de semmi esetre sem depressziósan, figyeltél. És nem bántad annyira, csak közölted magaddal a tényt, hogy most jólesik ez.

Nekem hihetetlenül. Saját magammal vagyok elfoglalva -ez meglehetősen önzőn hangzik, de nem az-, ami éppen elég, hogy fenntartsam az érzelmi szintemet. Átértékelődött bennem egynéhány dolog. És két részre szakadtam. Az egyik énem pozitív jövőképet mutat a másik negatívat.

Erre mondhatnád, hogy ez mindenkivel így van, ehhez még ez az állapot sem kell. Tényleg? Nagyon nehéz úgy sorra venned a dolgaidat, ha egyfolytában -finoman szólva- szükség van Rád.

Csak egyszer próbáld ki, milyen az, amikor mindenki mással foglalkozik, Neked pedig felszabadul tengernyi idő és nincs más, aki kitöltse, csak Te!

Én olyan dolgokra jövök rá, ami egyszerre boldogít és megijeszt. Boldogít, mert jobb, hogy én fedeztem fel, mintha más teszi, megijeszt, mert új és ismeretlen. Eleinte rosszul csinálhattam, mert unatkoztam. Unatkoztam és erősen mart a hiány az emberek után.

Most pedig, ahogy írok Neked, már nyugodtan viselem. Megtanultam, hogy vannak ilyen időszakok, amik nem jelentik azt, hogy elfelejtettek. Főként azért, mert nem tudatosan ugyan, de az ember maga generálja ezt.

Elnézem a sok szeretetéhes embert -ismerek jópárat, köztük magamat is-, akik annyira erőlködnek azután, hogy folyamatosan foglalkozzanak velük, hogy észre sem veszik:valójában a saját szeretetükre vágynak.

Én legutóbb nevetve figyeltem meg, mennyire szeretem magam -természetes egoizmussal persze. Te is így vagy ezzel, mégha hangoztatod is, hogy mi nem tetszik valami magadban. Ám visszaharapsz annak, aki ugyanazt szidja benned, amit Te magad is.

Egyszóval éljen az önszeretgetés! Remek gyógyír szerintem.

Ui:                                             Néha elfelejtem a nevem

néha vissza sem köszön a visszhang

s némán figyelem

ahogy az emlékem illan

néha eltűnök egészen

a pillanat sem keres

néha úgy érzem

nem szabad kérnem hogy szeress.

Ki vigyáz rám?

Üdv Neked! :-)

Egyik este úgy döntött bennem a lélek, hogy jól kisírja magát -nem könnyekkel- és hirtelen elém gurult a mondat. Te feltetted már?

Ki vigyáz rám?

Ha szembe akarnék nézni a ténnyel - nagyon nehéz és igazából Neked sem ajánlom még- , az emberek rettenetesen megbízhatatlanok. Ott van a család, ott vannak a barátok és azt hinnéd, hogy amíg ott állnak melletted, bizony vigyáznak is Rád. Tényleg?

Amikor gondolkodás nélkül mondanak nemet valamilyen ötletedre, amikor érzelmileg próbálnak hatni csak, hogy megtégy nekik valamit, ami igazából nekik fontos és amikor nagyon félsz és fentről kinevetnek, mondván, hogy buta vagy, mert ez nem történhet meg?

Bölcsész vagyok. Különc még régebb óta. Frusztrál az állandó bizonytalanság, mert képzeld el, nekem sosem volt evidens semmi. És hülyének is néztek emiatt. Én meg őket furcsálltam. Tényleg olyan magától értetődő a szeretet, az utálat, a gondoskodás?

Tényleg abba a hitbe tudják ringatni az emberek magukat, hogy csak azért, mert valai mindig mellettük volt eddig, az ezután is ott lesz?

Bevallom, szégyellem magam. Nem vigyázok senkire. Túl azon, hogy sokszor mondják nekem, hogy jó ember vagyok, hogy okos meg miegymás. Ha tényleg az lennék, képes volnék tisztán vigyázni valakire. Elfogadni feltétel nélkül olyannak amilyen és egy szót nem szólnék, ha nem teljesítené azt, amit én gondolatban elvárok tőle.

Egyik órán az egyetemen arról volt szó, hogy tulajdonképpen bármilyen vallás gyökerében azt az okot kell keresni, hogy az ember fél egymagában, szüksége van arra a hitre, hogy valaki vigyáz rá, aki jobban tudja ezt az egész életnek nevezett akármit, mint ő.

Nos, én közel állok ahhoz, hogy ateistának nevezzem magam. Pedig nincs jogom rá. Ateisták csak a bátor emberek lehetnek. Akik elvannak maguk, akiknek elég maga az élet puszta társnak. Nem érzik magukat egyedül.

Én meg. Félek. Hiába vannak barátaim, hiába van családom. Sokszor mondták, hogy nem tudom eladni magam, hogy nem vagyok a színpad közepe és sok mindet harapófogóval kell belőlem kihúzni. Hogy sok minden van bennem eltemetve. De mi lenne, ha az emberek vennék a fáradtságot és maguk járnának utána lassan, finoman, nem úgy mint egy arab piacon, na mutasd mid van?

Tőlük várjam, hogy vigyázzanak rám?

Isten, meg egy nehéz dolog. Nem tudok olyanban bízni, akit nem látok. Így is élénk a fantáziám, azok sem léteznek, amiket időnként kitalálok.

Gondolom, Te is éreztél már így. Nem elkedvetleníteni akarlak. De úgy gondolom ez szintén olyan téma, amire nem figyelnek az emberek, ha megemlíted. Maximum legyintenek, hogy ne légy negatív, ne légy hülye.

Akkor ellenükben most itt kijelentem, hogy a félelmed igen, valós és sajnálom, ha egyáltalán felmerült benned. Ebből a szempontból nem vagy egyedül, sokan éreznek hasonlóan. Hol jobb, hol rosszabb körülmények között. Ilyenkor a legtöbb, hogy keresek magamnak valakit, akit megölelhetek.

Ez pedig a másik olyan téma, amire kevés gondot fordítanak. Vedd komolyan magad nyugodtan! Nyilván nem azért fordul meg valami a fejedben, mert agybajod van. Csak mindenki egy maszkot mutogat, mögötte meg kocsonyás a tartalom a félelemtől és a bizonytalanságtól.

Nincs gyógyír erre. Ám ha ez magadtól is megjelent, ez azt jelzi, hogy képes vagy az orrodnál tovább látni, hogy nem a tudomány érdekel, nem az élet, hanem maga a lét, hogy Te hogyan kapcsolódsz ehhez a világhoz.

Ui: Tovább látsz az orrodnál. De utána is nyúlsz?

Gyengédség

Üdv Neked!

Éreztél már megmagyarázhatatlan gyengédséget egy idegen iránt? Vagy bárki olyan iránt, akit ugyan ismersz, de józanabb pillanataidban halvány célpontja sem lenne efféle érzelem kinyílvánításnak?

Magam is meglepődtem, amikor csak úgy keresztül futott rajtam és fűteni kezdett belülről. És nem először történt velem. Legelőször még gimiben, azon belül harmadikban. Vetítettek nekünk és az egyik fiú osztálytársam mellettem kapott helyet. Annyit tudtam róla, hogy a suli felé inkább a nemtörődöm vonalat képviselte, viszont baráti szempontból a végtelenségig képes volt kifordítani önmagát. Egész egyszerűen látszott, hogy erőlteti a csapatszellembeli stílust.

Nem sokkal a film kezdetet után arra lettem figyelmes, hogy kicsit helyezkedik a mellettem levő berendezés, majd gyanús csönd. (Ahelyett, hogy kuncogás, elfojtott nevetés ütötte volna meg a fülem -szokásosan.) Mikor odanéztem furcsa hullám öntött el. Elaludt. Pulóverét maga alá gyűrve, hangtalan lélegzett. Nem mondanám, hogy nem szerettem őt- úgy értem az utálkozás szemszögéből, nem szereleméből-, mert végtelenül rendes srác volt, csak én sosem szerettem az alakoskodást. Egyébként engem nem bántott, így semmi bajon sem volt vele.

Azonban ott és abban a pillanatban megcirógattam volna az arcát. Nem tudom megfigyeltél-e már valakit alvás közben, de akinek egészségesebb a lelkülete, azt valami ártatlan aura lengi körül ilyenkor. A vonások lágyulnak, az arc kisimul, sőt időnként enyhe mosoly játszik a száj sarkában. Nos esetemben a fiú ugyan nem mosolygott, ám szakasztott olyan volt, mint egy ötéves kiskölyök.

Időnként megdöbbenek, mennyi szeretet gyűlt fel bennem az évek során. Nem vallanám magam érzelgős típusnak, a közönség előtti reprezentálásért meg végképp nem vagyok oda, de hihetetlen ösztönös érzelmeket vált ki belőlem az élet. Indokolatlanul. Rosszkor, rossz helyen. Rendben, elismerem a fentebbi esetem nem volt se nem rosszkor, sem nem rossz helyen. Mégis.

Ma ugyanez történt velem, csupán egy csoporttársam vonta magára a figyelmemet -aki szintén fiú. Nehéz eset. A korábbi elmélkedéseimben olvashattál már róla. Tévedés ne essék, a barátnőim iránt is megrohan néha a gyengédség hulláma.

Később rájöttem, miért. Nagyon szeretnék gyerekeket. Tulajdonképpen a karrieremről is lemondanék, ha lehetne három, gyönyörűszép kisfiam. Azért fiúk, mert a lányoktól annyiban félek, hogy kissé durvább vagyok a kelleténél. Egyszóval nem vagyok lányos lány.

A gondoskodási igényem ezért megnő alkalmanként. Lehetőségem ugyan nincs arra, hogy ki is adjam magamból, de ami késik, az nem múlik.

Bizsereg az ujjam, kicsit kimelegszem, egyszerűen érzem magamban a szeretetet, hogy majd egyszer képes leszek valakinek a leggyengédebb embere lenni. Tudod mi a furcsa ebben?

Sokszor nem morfondírozok azon, hogy velem szemben is meglegyen ez. Megszoktam, hogy nem gyengéd túlzottan velem a környezetem. Nem várom el.

Azt hiszem ezt nevezik önzetlenségnek. Még mielőtt végképp elragadtatnám magam, máskor azonban kegyetlenül önző vagyok. Olyannyira, hogy hiába várnám, hogy foglalkozzanak velem, én magam vagyok az, aki elmarja ilyenkor maga mellől az embereket. Paradoxonnak tűnhet, de én semmi nem lepődök meg ha rólam van szó.

Ui. Szerintem a gyengédség addig jó, addig hasznos, amíg nem válik túl szorossá. Alkalmanként kellemes, ám mindig és a másikba kapaszkodva inkább nyűg. Legalábbis számomra.

Az első szerelmem -gyerekkori álmok

Üdv Neked!

Nehéz bejegyzés ez nekem. Sosem szerettem ezt a témát, mert mindmáig bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. Mivel kedves és szeretetteljes visszajelzéseket küldesz, úgy döntöttem, talán ebből is kihozhatok Neked valamit, aminek még hasznát veheted.

Milyen voltam gyerekként?

Buta. Naiv.

Biztosra veszem, hogy most mosolyogva bólintasz egyet, hogy semmi gond, hiszen egyik kisgyerek sem születik géniusznak. Bocsánat, tisztelet a kivételnek.

Különc gyerek voltam. Nem akarom egy percig sem sajnáltatni magam. Mert azt mondják érdekes, egyedi ember lett belőlem. Szóval panaszra nincs okom. De elárulom Neked, innen visszanézve, ahol most vagyok, elborzadva látom kisgyerekként önmagamat. Részint a környezet is hatott. Főleg az.

Nem itt jártam. Emlékszem, igyekeztem mindig a saját, kitalált világomba átgyalogolni, amint tehettem. Sok Barbie baba és játékautó. Ahogy visszagondolok, szinte mindig ezt csináltam. Egyszerűen az emberek nem foglalkoztattak különösebben. Volt egy-két gyerek akivel jóban voltam. De valahogy mindig néző maradtam. Ez történt az óvodás évek alatt.

Aztán jött az iskola és kezdődött minden baj. Anya szerint ötödikre bezárult az agyam -legalábbis, amit ő ismert- ekkor kezdtem el sokat olvasni és ezzel párhuzamosan romlottak a jegyeim. Ne úgy képzeld el, hogy szabadidőmben olvastam. MINDIG. Tanulás helyett Harry Potter és a többi, a toaletten, evés közben, fürdés közben -rendben, ezeket a mai napig csinálom csak nem olyan intenzív haladással. Nem akartam a valóságban maradni. Természetesen ez mindenkinek bökte a szemét. Anyáét leginkább. Jó jegyeket akart tőlem, nem ezt szokta meg.

És ma már tudom, mi volt az ok. Az osztálytársaim. Kicsit nagyobb volt a súlyom, emiatt hamarabb lettek domborulataim és amúgy sem gondoltak szépnek, amiről híven tájékoztattak a jobb pillanatokban. Senkivel sem tudtam úgy kommunikálni, hogy elmagyarázza mi történik. Így aztán az egyetlen reakcióm a halvány félelem volt. Az olvasás miatt túlérzékeny lettem.

Mellé még szerelmes is. Másodikos koromtól egészen hetedikig -amíg el nem mentem hatosztályosba, nyúztam anyát, hogy hadd menjek el onnan- szerelmes voltam egy okos, helyes (tényleg az volt kölyöknek! igaz még ma is az, de ma már egy picivel okosabb lettem én is) fiúba. Aki kellő egóval rendelkezett. Az egész osztály tudta. Többet nem szólnék, sejtheted, nem épp ez a legkellemesebb tapasztalatom.

Állítólag nagyon nyomultam. Ez volt az a hiba, amiért ez az egész plátói síkon zajlott. Mai napig összeráncolom a szemöldököm, hogy ugyan egy nyolc éves mit érezhetett nyomulásnak egy másik nyolc évestől? Aki ráadásul csak lelkesen viszonyult hozzá, de félénk volt, mert nem tudta, nem tanulta meg, milyen, amikor elfogadják. Amellett nem számított, hogy elbeszélgettünk, hogy tényleg szerettem. Érdekes, hogy egy embert mostanság ugyanígy szeretek meg. Persze nem szerelmes mélységgel.

Azóta nem bíztam még úgy fiúban, többnyire nem is adnak okot rá. Ha jól belegondolok én vagyok a hibás, hiszen most már olyan arcot mutatok feléjük, ami alapján fel sem merül bennük, hogy érzékenyebb vagyok a kelleténél. Pedig nagyon a szívembe tudnak marni. Mivel bölcsész agyam van, nekem mást jelentenek időnként a mondatok. "Van barátod? Nincs? Hány éves is vagy?" Értelmezés: Csupán a korom miatt kéne legyen barátom? Úgy tűnik igen. Nem azért, mert jófej vagyok, vagy esetleg van valami különlegesen szép vonás rajtam. Nem.

Akinek köszönhetem, hogy itt vagyok még a valóságban, az anya. Két kézzel kapaszkodott mindig a lábamba és visszahúzott. Sokszor fájdalmasan a földnek ütődtem. Kíméletlenül őszinte, de mivel nem nagyon beszélgetünk, talán neki köszönhetem azt, hogy írni kezdtem magamból a problémákat. Most itt tartok.

Gyerekként nem sok álmom volt, de valamilyen szinten teljesült az egyik, mivel a szemed fut a soraimon és nem mondom, hogy hasztalan. Tulajdonképpen ez olyan, mint egy visszaigazolás, hogy létezem.

Ui: Ez egyszerre szól az első és a majdani szerelmemhez.

Egy seb

látod itt maradt

ez nem lesz heg

de már nem harap

csak a szeretet

ami felcibálja

időnként széleit

ha bántó szavad

elhibázza

rólam alkotott képeid

ez kötelez

hogy mellettem legyél

még közelebb

mint amit egy szív remél

hisz neked kell elhitetni velem

hogy összes fájdalmatcsak odaképzelem.

Téged szerettek már?

Üdv Neked!

Elnézésedet kell kérnem, amiért így eltűntem. Adhatnék magyarázatot, hogy miért, de az legalább annyira pocsék lenne és legalább annyira megalázó az író-olvasó kapcsolatában, mintha hadoválnék sablonos mondatokat. Szóval egyszerűen csak bocsánatot kérek. Képzeld el, egyenesen a szemedbe nézek és halvány mosollyal mondom ki a szót.

Nem tudom, veled mennyire őszinte az élet, én szerencsésnek mondhatom magam amiatt, hogy velem kíméletlenül. Többször fáj, mint jólesik, azonban lehet én vonzom be ezt. Nos az egyetemen próbálnak módszeresen elintézni elmében -ha bölcsész pályára készülsz, egyúttal az alkalmazkodó képességedet is edzd-. mégis nem itt kapom a legnagyobb igazságokat. Hanem hol?

A magánéletemben. Ahogy egyre próbálom nagyobbra nyitni a szemem, úgy megy bele egyre több por és muszáj könnyek valamint pislogás nélkül kibírnom, mert különben félek, valamit elszalasztok. Vagy lehet, hogy hiába erőlködöm, ha mások szaladnak el mellettem?

Különös módon pont olyan emberek figyelmét vettem észre magamon, akiken egyébként sem könnyű kiigazodni. És isten mentsen téged az ilyen fura kapcsolatoktól! Az egyik csoporttársam érdekes figura. A legtöbb elméletével nem értek egyet - pl. felesleges dolog hinni egyáltalán, csak a tényeket kell nézni, a szerelem csupán biológia.

A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával -jó igazából minden egyes beszélgetésünk alkalmával, ami kizárólag az internetes portálon történik-  bele tapos valamibe, amiről én szentül meg voltam győződve. Sokszor megbánt, de még mielőtt értetlenül nézve mazochistának neveznél, adok egy jó tanácsot. És persze magyarázatot.

Minden ember másképpen szeret. Mindegy, hogy barátságról vagy szerelemről van szó. Nem mindig szabad ellökni azokat az embereket magadtól, akik fájdalmat okoznak. Én a csoporttársamtól rengeteget tanulok. Hogyan alkalmazkodjak hozzá, hogyan ismerjek fel problémákat csupán a viselkedésből és hogyan tudjam elfogadni azokat abban a tekintetben, hogy ő hogy viszonyul hozzám. A legutóbb elég kényes téma került szóba.

- Téged szerettek már?

- Nem, még nem.

- Akkor nem tudod, milyen jó érzés.

Rendben, nyilván bunkónak tűnhet ez a hozzáállás, de elgondolkodtatott. Jó érzés? Jó? Közben. De mi van előtte és utána? Az még -már nem jó. Lehet én előtte vagyok a dolognak. Minél később jön, minél többet várok, annál valószerűtlenebbnek fogom hinni a valóságot.

Efféle kérdések keringenek rendszerint köztünk és bár kijelentette egyszer, hogy nincs értelme hozzám érzelmileg kötődnie (ó elfelejtettem megemlíteni, hogy fiúról van szó), figyelemmel kísér.

Téged szerettek már?

Nem.

És ha nem vettem észre? Becsuktam a szemem a csevej után és magamba néztem. Többet akarok már megint, mint amit az élet a jelen pillanatában adhat. Vajon hány embert szalasztottam el, akik így figyeltek? Továbbá akik tényleg figyelnek?

Módosítanék a felálláson.

Téged szerettek már? (Szerelemre gondolj itt.)

Nem tudom.

Szerelemmel kell szeretni ahhoz, hogy az ember valakinek érezhesse magát? A barátok szeretetével miért csak akkor vigasztalja magát az ember, ha nincs más? Te mikor szoktad ezzel erősíteni magad? Sejtem akkor, ha nincs a közelben a szerelem és egyedül érzed magad. Ez az egész olyan, mint Istennel előhozakodni. Akik nem gyakorló hívők akkor hívják Őt, ha valami bajuk van.

A nyomorúság pillanatában értékelődik fel minden, ami nem nyomorúság.

Ha belegondolok, ez rettenetesen önző dolog. Azt hiszem újra meg kellene tanulnunk figyelni. Ha láttad az Avatar című filmet és nem csak a szemedet kényeztette a látvány, a filmnek ez volt a lényege.

Ui: A változás kavarja fel az állóvizet. Ha csendes, az ember elfelejti megnézni a tükörképét.

"Mert veled kényelmes erről beszélni"

Üdv Neked! :-)

Mondd, emlékszel arra a mondatra eddigi életedben, ami rávilágított arra, hogy jó ember vagy? Jól gondold meg, itt nem az egyszavas "szeretlek" meg az egyértelmű "bízom benned" lenne a lényeg. Bár az sem egyértelmű.

Összebarátkoztam egy lánnyal az egyetemen kialakult kis csoportban és mivel meglepően jól kijövünk, elhívott egy teaházba, amit vallásos körben tartottak. Ne hidd, hogy korlátolt vakbuzgóságban volt ott részem. Az igazat megvallva nagyon jól éreztem magam és sok mindenre ráébresztett.

Dicsőítettek az első tíz percben, ami nem rendhagyó módon, hanem szabadon, gitárral, amolyan igazi közösségé kovácsoló dalokat jelentett. A szöveget nem énekeltem, hiszen nem éreztem magam teljesen beavatottnak (egyrészt, mert katolikus vagyok és ez egy református szervezés volt, másrészt meg nem vagyok tisztán hívő), azonban megérintett a zene. Erős volt, zengő hullámokban ömlött végig termen, s mint zenészt, egészen átjárt.

Azután Budapestről jött egy lelkész, aki negyedórában a kötődésekről és a kapcsolatokról beszélt. Itt sem a dogmatikus szajkózás érvényesült, hanem az a tisztán egyszerű beszéd, amit egy rendes esetben nyitott ész is képes megfontolni. Majd szabad foglalkozás következett. Kisebb asztaloknál csoportokban összegyűltek az emberek és kártyáztak, beszélgettek, néhol énekeltek.

Én a barátnőmmel társalogtam főként, rengeteget diskuráltunk magáról a hitről, hogy ő miben érzi Isten jelenlétét, milyen tapasztalatai voltak és érdeklődve hallgatta az én fejtegetéseimet erről. Fantasztikus volt egy olyan délutánt eltölteni ott, hogy semmilyen elvet sem próbáltak rám kényszeríteni. Az a hihetetlen kedvesség nagyon megfogott. Mindenki mosolygott a másikra, egy rossz szó nem hangzott el.

Ekkor valamiért úgy éreztem, meg kell köszönnöm neki, hogy habár csak fél éve ismerjük egymást és valójában nem töltöttünk végül sok időt, mégis megbízott bennem annyira, hogy részese lehessek az élete egyes eseményeinek, amik titok értékűek.

- Mert veled kényelmes erről beszélni, szinte luxusnak tűnik.

Ez a mondata megmaradt bennem. Nem tudom, te mit gondolsz a mai világról, én időnként félve látom, hogy az esély egyre csökken az érzelmek térnyerésére. Nem divat az érzéseidről beszélni és itt nem a nyálas, hollywoodi, idétlen lelkifröccsökkel tarkított, sablonos filmeket értem. Úgy igazából, amikor felül tudsz emelkedni a másik személy által a helyzeten és mered vállalni ki is vagy valójában. És ezzel a mondattal ez a kedves, bohém és hihetetlenül intelligens lány engem azon személyek közé sorolt, akik képesek megteremteni azt  a környezetet. Hálás vagyok neki ezért. Ugyanis nem vagyok kitárulkozó személy, nem közvetítem az érzelmeimet látványosan.

Tulajdonképpen tisztelet önt el valahányszor ennek a lánynak a társaságában vagyok, mert ő úgy nyit az emberek felé (ahogy én sosem tudnék), úgy érdekli a másik, hogy nem válik közönségessé. Igaz, időnként elragadja a hév és ettől furcsán pattogós lesz, de ez a legkevesebb.

Ui: Ha nem hallgatsz meg másokat, ők sem fognak Téged. De hallgass meg olyanokat is, akik ezt nem viszonozzák. Úgy tapasztalom, megmaradsz az emlékezetükben, mégha az egyoldalúság kellemetlen. Később ők tanulnak meg hallgatni, Rád emlékezve.

A szeretet akár a flow -és vajon ez kortól függ?

Üdv Neked! :-)

Azt hiszem az olyan pillanatok miatt szeretem az életem, mint a tegnapiak közül az egyik. Veled történt már ilyen?

Úgy értem olyan pillanat, ami később -akár másnap- órákká nyúlt? Sosem voltam képes arra, hogy ezt az érzést leírjam. Általában, ha megpróbálkoztam kifejteni a társaim félszavakból kitalálták. A felnőttek azonban nem. Így aztán rettegve vártam a felnőtt kort, azt hittem, belőlem is elvész. Aztán nézz rám, itt vagyok tizenkilenc évesen és rá kellett jönnöm, hogy nincs olyan, hogy felnövés, maximum kiölöd magadból a gyerekséget. Amire meg nem vagyok hajlandó.

Kipróbálhatod. Kérdezz meg egy idősebb embert a közeledben és meglátod. Úgy fog tekinteni Rád, akár egy bolondra, vagy elsüti, hogy a mai generációk mintha lököttek lennének. Ilyenkor mindig felötlik a kérdés, hogy ők ezt soha nem tapasztalták meg? Tény az ő idejükben az ember nemigen ért rá saját magát keresni. Legfeljebb munkát, jó családi körülményeket és ételt az asztalra. Amivel nincs is semmi bajom.

De nem tudom elhinni, hogy üres lett volna. A minap hallottam a The Pretty Reckless új számát a You-t, itt a neonon. (Utólag hálás köszönetem érte). Mintha a belőlem zengett volna a dal. Ugyan szerelmesnek tűnik, ellenben én annyira magaménak éreztem, hogy egy fikarcnyi szerelem sem mozdult meg bennem. Csak szeretet. És fájdalom. Mindazok iránt, akiket ismerek/ismertem.

Ekkor a szeretetem elkezdett áramlani a véremben egy olyan energiává alakulva, amit csak flow-nak hívhatok. Különösen a legjobb barátnőm derengett fel sokszor. Olyan ő nekem, mint a hit. Nem tudom, Te szoktad-e hasonlítani az embereket a fogalmakhoz. Én igen.

Ebben a mindent elöntő flow folyamban jöttem rá, hogy a legjobb barátnőm olyan nekem, mint a hit. Ha ő nincs, valahogy nem találom a kapcsolatot ezzel a világgal. Tudom veszélyes, de így van. Ráadásul december huszonötödikén született. Amikor ez a dal belecsengett a fülembe, akkor tudatosult bennem, hogy ő igenis az én hitem saját magamban. Tudnod kell rólunk, hogy a velőnkig különbözünk, kizárólag a mérhetetlen tolerancia, no meg az együtt töltött évek és események azok, ami miatt mondhatni sosem veszekedtünk még komolyabban. Őszinte. Időnként keményen az.

A flow-m pedig kitört, mégpedig egy videó formájában. Készítettem neki egy videót, ezzel a zenével és leírtam mindazon gondolataimat, amik ennyi év távlatából feltüntették a barátságunkat. Sírt rajta. Nem akartam, hogy sírjon. Még boldogságból sem. Azóta még jobban hiányzik. (Én Miskolcon járok egyetemre, ő Pesten.)

Szerinted, ahogy telik az idő, komolyan elveszítjük azt a mindent elsöprő flow erejű szeretetet? Én így érzem. Körbenézek, mindenhol megfásult emberek és engem néznek bolondnak, ha el tudom felejteni a világot órákig, mert áramlik bennem ez az egész. Ami mulatságos, mert normál esetben nem szoktam ilyen szeretetteljesen viselkedni. Elég zárkózott típus vagyok. Ezt az egyik fiú is sérelmezte (mintha neki egy csöppnyi köze lenne hozzám -hoppá na igen a zárkózottság):

- Akkor honnan fogod tudni, hogy szeretnek téged, ha nem bízol?

- Hiszek abban, hogy ha a szemembe mondják és nem kérnek nagyközönséget, akkor talán nem fogok halálra rémülni a hirtelen lerohanástól.

- Ez hülyeség.

- Naná. Hülye kérdésre, hülye válasz.

- Ez nem volt hülye kérdés.

- De az már eleve, hogy ez téged foglalkoztat.

Erre megsértődött. Még mielőtt félre értenéd, nem szeret úgy engem. Csak a saját világában él és vannak különös beszélgetéseink. Hiába bölcsészek.

Ui: Ne higgy azoknak, akik állandóan azt hajtogatják, hogy nőjj már fel. Ők mitől különbek Nálad? Mert ezt kibírják mondani? Vagy mert irigykednek? Nincs felnőtt ember. Csak felelősségteljes. Hogy mit jelent ez? A flow-t is ép ésszel kontrollálni tudja. Vagyis azt tudja, hogy áramolnia kell. Kortól függetlenül.

Filozófia és a női lélek

Üdv Neked!:-)

Elfáradtam. Harcolni a hideggel- ettől függetlenül nagyon szeretem- meg az egyetemmel. Pontosabban a tudásszerzésben. Az első napon. Nyugodtan tapsolj. Megérdemlem.

Annyit fűznék ehhez, hogy csak akkor vállalkozz filozófiai tanulmányokra, ha erős vagy lelkileg. Mert a női lélek- ami amúgy is hajlamos a folyamatos tekerésen- nagyon mélyre veszi az órai tananyagot. Tudom, rémisztően hangzik igaz?

Megeshet, hogy én vagyok ennyire érzékeny. Ma filozófiai szakszövegolvasó szemináriumon voltam. Ne ijedj meg, a hangzás ellenére nagyon egyszerű dologról van szó szerkezetileg. De a tartalom...

Szeretem ezt a tanárt, aki tartja, azonban vagy az én világom egyezik meg az órán elhangzottakkal vagy egyszerűen csak szerencsém van, de sokkal bizonytalanabbul lépek ki a teremből. Alap dolgokat közöl velünk. Te is mindennap gond nélkül elmélyedsz ezekben. Ki vagy? Hova tartasz? Kész leszel-e valaha? Te építed és rombolod a világot vagy ő Téged?

Előfordult, hogy majdnem sírva fakadtam hazafele úton. Mert nem lettem okosabb, hiába kerestük ezekre válaszokat, csak újabb kérdésekre leltünk. És ez szörnyen bosszantott. Ma már úgy élem a napjaimat ennek hatására, hogy esténként néha félek egy kicsit attól, ami vagyok. Nem, nem lettem paranoiás és bolond, csupán eljutottam arra a szintre, amikor irritál, hogy nem tudok magamról. Ahogy a tanár mondta: a filozófiától nem leszel okosabb, hanem kérdezni tanulsz meg.

A mai órán felvetettük, hogy a póknak van-e tudománya. Rávágtuk, persze, hálót sző, az tudomány. És, milyen tudomány az?

Később elmagyarázta, hogy a pók megéli a saját tudományát. Neki az életviteléhez kell. Semmi fölöslegeset nem vesz magára. Ellentétben az emberrel. Mi folyamatosan tanulunk, de az a tudomány nem tartozik az életben maradásunkhoz, nem több mint egy fölösleg. Sőt. A pók eleve így születik. Mi meg?

Durva volt ráébredni, hogy valójában egy ember kevesebb, mint egy állat. Hiszen az ember úgy tud, hogy másol. Lemásolja a természetet. Kicsi korában így tanul. Egy csecsemő tehetetlenebb, mint egy bébipók, ha belegondolsz. Szörnyű. Több mindent tudunk és másképp, viszont nem éljük meg a tudományt. Semmi sincs belénk programozva. A saját testünkről sincs olyan értelemben fogalmunk, hogy most tulajdonképpen mi a helyzet. Nem biológiai értelemben mondom. Meg tudnád határozni mit is jelentesz? Uralod azt, amit művelsz?

Nem. A technika és minden, amit az ember teremt, nem áll az uralma alatt. A pók ellenben akkor használja, amikor akarja, nincs baleset, nincs gonosz szándék.

Ahogy mindezt közölte, belegondoltam. Lehet ezért okoz nehézséget az embernek, hogy boldog legyen?

Én kifejezetten nehezen vagyok az. Már, ha vagyok. Elillan, mert foglalkoztat ezernyi más változás. Maga az ember sem tud nyugton maradni.

Ebből is láthatod, mennyire mélyen érintett. Hogy egy pók boldogabb nálam, mert nincs akkora agya, mint nekem. Márpedig nézőpont kérdése a butaság is. Időnként bevállalnám, hogy buta legyek. Csak boldog.

Ui: Boldogság gyere haza! De csak akkor, ha újra elmész és én újra tudjam, hogy mit jelentesz.

Zene miatt film az élet

Üdv Neked!:-)

 Elérkeztem ehhez a ponthoz is. Túl vagyok az új félév első hetén és úgy érzem, ha nem hallgatok zenét út közben, nincs mi egyensúlyban tartson. Nem tudom, te hogy vagy vele?

 Nyolc évesen kezdtem zenélni. Fel sem fogtam, mit jelent ez nekem, úgy voltam vele, ha anya akarja, szívesen. Nem ellenkeztem, de nem buzgólkodtam. Később kikötöttem, hogy zongorázni szeretnék. Hiszen ha már választani lehet, olyat tegyünk, ami tetszik nem igaz?

 Az évek során döbbentem rá, mit nyertem ezzel. Anyával -mivel eltérő a habitusunk, a személyiségünk, mondhatnám, hogy semmi közös nincs bennünk- sosem volt túl jó a kapcsolatom. Apáról meg csak a jó ég tudja merre járt/jár. A zene volt a vigaszom. A dallamok magyarázták meg nekem, mit érezhetek. Ahogy egyre jobban tudtam beszélni az angolt, később még a szöveg szintén sokat jelentett. Nem nagyon érzelgek mások előtt, de a zene megengedi, hogy kiadjam magamból. Ha arra gondolsz itt, hogy sírni könnyebben tudtam, részben igazad van.

 Természetesen ez az elején még igen csökevény szinten zajlott bennem. A tanulási folyamatra figyeltem. Aztán jöttek a vizsgák -minden félévben- és a koncertek, amik a rémálmokat testesítették meg. Sosem szerettem mások előtt játszani. Intim kapcsolatot senki sem mutogat. Sajnos ezt úgyszólván senki sem bírja megérteni a mai napig. Észre sem vettem, mekkora kötődés alakult ki az évek során.

 Két éve fejeztem be a hivatalos zeneiskola alapszintjét. Most már magam pötyögök a zongorán. A hegedű hangját, ha meghallom, bennem zeng. Valahogy kinyitnak a hangok bennem egy kaput, hirtelen érzékelem a vérem áramlását, a szívem felveszi a dal tempóját. Ezért van, hogy egy kis séta után is lihegek. Hihetetlen.

 Te, ahogy olvasol, lehet furcsának tartod ezt. Csak annyit szeretnék mondani, hogy ha szeretnél zenélni, ne mondj le róla! Bármikor elkezdheted és annyira más világ!

 Nekem édes mindegy, mit hallgatok, azonban vannak dalok, amik úgy szelnek ketté, akár a kés a kenyeret. Rádöbbenek, mit tettem rosszul. Leginkább a pop-rock, a lágyabb rock fajta képes erre. Számomra a dallam a lényeg. Az a legszebb, amikor egy együttes aktuális dala összefonódik az én belső hangommal. A hatás frenetikus. Hatszor-hétszer meghallgatom egymás után, mert magamat élem meg újra és újra.

 Azt hiszem, e pár sor után megyek játszani egy kicsit. Megint ég az arcom és a nyakamon mered a pihe. Ez jelenti, hogy áramlik bennem az energia.

Ui: A zenétől lesz film az élet. És nem attól, hogy valaki mit játszik. Mindenkiben van egy dallam, s erre csak évek múltán lesz képes az ember figyelni. Nehéz. Én egy szomorkás keringőt birtoklok, egyik barátnőm egy rapszódiát, másik egy menüettet. Jó ezért már kaptam a fejemre, hogy miket gondolok...

Kezek

Üdv Neked!:-)

Mondd, mi a kedvenc testrészed? Nem (csak)  magadon értem. Hanem, amit egyszerűen mindig figyelsz, édes mindegy ilyen nemű az illető.

Az én fétisem a kéz. Lehet azért, mert az enyémet egyből felemlegetik, ha először találkozom valakivel. Azt mondják kicsi, de puha kezem van. És kellemetlen jellemzője (bár igazából mikor, hogy), melegebb vagyok az átlagnál. Picit magasabb a testhőmérsékletem, szinte mindig forróbb a körülöttem lévőkénél. Még így télen is. Rendben, kihűlni ki szokott, csupán ez egy fura ismertetőjegyem.

Egy fiún szintén a kezét nézem meg először. Mivel az enyém kicsi, vágyom a nagyobb kezű emberekre. Akik ha ráfektetik az enyémre, egyúttal e is takarják teljesen. Számomra különleges érzés valakit így megérinteni. Főleg ujjbeggyel szeretek simítani az idegen tenyér vonalain. Nemcsak mások markával szórakozom el ilyen módon. Tárggyal, anyaggal...

Játszottad már azt, hogy a víz felületére fektetted a saját tenyeredet? Nem dugod bele a kezed, csak rásimítod és engeded, hogy a folyékonyság finoman csiklandozzon. Elképesztő. Egyszerre élem meg, hogy száraz és vizes legyek, egyszerre érintkezek a levegővel, a vízzel, mindegyik más módon lép kapcsolatba velem. Különös módon a levegő ekkor stabilabb a víznél. Még ha fúj is a szél. Én vagyok a határ a kettő között. Szeretem ezt csinálni.

És esetleg olyat tettél már, hogy csak az ujjaid első percével nyúlsz bele a vízbe (mind az öttel természetesen), de iszonyatosan lassan? Emelgeted fel és le. Bizsergésbe fognak az ujjaim, szintén szokatlan érzés. Az érzékekkel játszani izgalmas.

Valahogy többet jelent, ha egy kéz a másik után nyúl, mint a szavak, vagy az ölelés, vagy a csók. ( Bár az utóbbihoz még nem volt szerencsém.)

A nagyapám kezét nagyon szeretem. Emlékszem már kicsinek is imádtam az övébe csúsztatni az enyémet. Most szintén megteszem időnként. Kevés embert ismerek, akiknek ilyen -számomra- nagy és érdes keze van. Kifejezetten vonz.

Az ábrándképeimben az szerepel, hogy a leendő párom finoman, lassan az ujjait az enyémbe kulcsolja az orrunk előtt. Mert azt tudnod kell, hogy minden váratlan és gyors cselekedetet lerohanásnak érzek. Az a típus vagyok, akinek időt kell hagyni, hogy felfogja a dolgokat. Nem is szeretem, ha olyankor próbálnak simogatni vagy érintgetni, ha lelkileg rosszul érzem magam. Egyszerűen elhúzódom a testi kontaktus elől.

De igazán szépnek vallom azt a szerelmet, amiben idővel megismerjük a másik vonásait a tenyerén és a benne lévő különös ráncok folytatódnak egy általunk teremtett kis lényében. Mondhatnám azt is, hogy megtestesítjük a szeretetünket. Vagy emléket állítunk neki.

Minden esetre úgy gondolom, az lehet a társam, aki látja és látni fogja a ráncaimat. Abból pedig sok van a tenyeremen. De ha végignézi az idő szántotta térképet rajtam, akkor bizonyosodhatok meg arról, hogy jót választottam. És kéz a kézben térünk vissza a csillagokba. Ahonnan jöttünk.

Különös álmok

Üdv Neked!:-)

Vannak visszatérő álmaid? Még ha nem teljesen ugyanazok, de mintha egyet akarnának jelenteni? Nekem vannak.

Tegnap éjjel különös álmom volt. A jelentése megegyezett számos előzőével, azonban a környezet tesz rám hatást még most is. Teljesen nem maradt meg bennem. Csupán annyira emlékszem, hogy íj és nyíl volt a kezemben, ezekkel próbáltam egy szikla mögül lelőni embereket. Amikor a nyilam célba ért, örömet éreztem először. Aztán kezdett megrendülni. Végül még mindig foszladozott némi boldogság, ellenben a kérdés is foglalkoztatott, hogy miért volt erre szükség. A csapattársam -egy férfi- megdicsért a munkáért. Én meg bizonytalanul álmodtam tovább.

Állandóan üldöz ez a vészjel. Majdnem minden álmomban harcolok. Leginkább puszta kézzel. Nem valami Bud Spenceres effekttel, hanem én a teljes, erős valómban. És élvezem időnként. Máskor nagyon félek.

Nagyon jól tudom, hogy ébren is folyamatosan küzdök, nemcsak magammal, hanem azokkal szintén, akik szerintem vissza akarnak húzni. Akik korlátokat vonnak körém. Rendszerint vesztek.

Önmagukban az álmokkal semmi bajom sincs. Még az sem köt le, hogy harcolok. De miért ringat minden egyes kép abba a hitbe, hogy egyáltalán harcolhatok?

Alacsony vagyok, kerekded, képtelen vagyok bárkit megütni, kiszáll a karomból a lendület, ha megpróbálnám. Ráadásul a lényeg: lányként tengetem a napjaimat. Rosszul esnek később ezek az álmok, mert az az igazság, hogy nagyon szeretnék megtanulni harcolni. Azonban világos előttem, hogy alkatilag nem abba a típusba tartozom.

Furcsa, mert nem ettől utálom néha a testemet. Igazából szeretem. Viszont ébredés után legszívesebben a homlokomat ütögetném a falnak, amiért ennyire kínoz a tudatalattim.

Biztos kérded, hogy miért nem próbálkozom meg mégis valamilyen harcművészettel, vagy miért nem bírom elfogadni?

Nos, mert lélekben egy mazochista vagyok. Ez a karakterem sajátossága, hogy kevés örömöt és sok fájdalmat tudok elviselni. Ez az egyensúlyom.

Pedig imádtam a régi, történelmi- kitalált sorozatokat, a Xénát, a Herkulest. Én is akartam harcolni már kicsiként és úgy tűnik ez nem múló hóbort.

Várjunk! Támadt egy ötletem, miért hajkurászhatom én ezt az ábrándot! Azok a hősök mind magabiztosak és nyugodtak voltak. Rendelkeztek egy kisugárzással, amivel tiszteletet ébresztettek. Lehet erre lenne szükségem?

Nem tudom. Elképzelem, miket gondolhatsz rólam és szívem szerint mosolygok. Nem rajtad. Veled. Időnként tényleg egy nagy gyerek vagyok.

De még bennem él, milyen jólesőn feszültek az izmaim, milyen könnyedén találtam el a célpontot. Hallom még az íj feszes hangját, ahogy magam felé húzom és a könyököm a fülem mellett tartja magát. Leírhatatlan.

Tudod, egyszer szeretnék én is hűvös és nyugodt maradni. Azzal a biztossággal nézni bárkivel farkasszemet, hogy célba találok.

Ui: Tudom a harc nem megoldás, de fejben talán ártalmatlanabb, mint tényleg sebezni.

Írj és megmondom ki vagy

Üdv Neked! :-)

Emlékszem rettenetesen csúnyán írtam elsőben. Nemrég megtaláltam pár régi füzetemet. Borzadva nevettem rajta. Cseppet sem hasonlít a mostani kézírásomra. Állítólag bal kézzel akartam írni mindig, ezért imbolyogtak olvashatatlanra a betűim. Aztán átszoktattak jobb kézre. Gondolom te is nagyokat nevethetnél a változásaidon.

Előbb jött a forma, aztán a tartalom. A legelső történetem vagy versem? Ki tudja?Szóval az első irományom azt hiszem, negyedikes koromban keletkezett. Nyolc évesen. A mostanhoz viszonyított vén fejemmel úgy gondolom a környezetem kényszerítette ki belőlem. Anyával nem voltunk/vagyunk kompatibilisek egymással, ráadásul keveset beszéltem. Erre szoktattak rá.

A mai napig nem tudok rendesen nyilatkozni az érzéseimről szóban. Azonban írásban minden más. Használhatnék olyan közhelyeket, hogy világokat teremtek vagy én irányítom a szereplőimet és mennyire odavagyok ezért. Mindez számomra közhelynek tűnik.

Ha kérdeznéd, hogy akkor mégis mit jelent nekem, készséggel megpróbálkozom azzal, hogy leírjam.

Kisebb korodban biztos játszottál olyat, hogy amíg lefeküdtél a földre, addig egy másik ember körberajzolt. Így képzelem el az írást is. Senki sem ismerheti teljesen önmagát és senki sem tudhat meg mindent a másikról. Amikor a szavak a papírra -vagy bármilyen felületre- kerülnek, úgy érzem talán meg tudom értetni a világgal, ki is lehetek vajon.

Ahogy összeáll valami belőlem, mintha a kréta csikorogna a fülem mellett, miközben a betonon fekszem. Megtartja a hátam és egyre közelebb kerülök magamhoz. Egyre pontosabban körvonalazódom, máskor viszont a vágyaim olyan erővel tükröződnek, hogy magam is észre kell vegyem. Átüt a papíron.

Mivel tovább tart írni, mint beszélni, másokat könnyebben megismerhetek így. Lehet különösnek hat, de sokkal jobban megválogathatja az illető, hogy mit ír és ez teljesebb képet adhat róla.

Mondhatnám egyenesen, hogy írás közben születek meg. Akkor vagyok jelen leginkább a világban. Mert mikor ír az ember? Ha négy fal között van egyedül. Nem háborgat semmi és átgondolhatom a nap eseményeit. Sejtem te szintén ezt élheted meg.

Hasznos lehetek, megmozgathatom az embereket anélkül, hogy testileg ösztönözném őket. Bár az emberi elmét nem befolyásolhatom.

Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg ember nem érzi ennek a fontosságát, nem nyitja ki a szemét, meg sem akarja érteni, mit akartam magamból kifejezni ezzel. És ez szomorú.

Nem bánom, ha a szavaim másként csapódnak le az emberekben, mint amilyen szándékkal leírtam őket. Csak hassak rájuk. És itt nem a negatív, unintelligenciáról tanúskodó megjegyzéseket értem. Lehet, hogy valakinek nem tetszik benne valami, de más szempontból nézve még kedvelheti.

Egyet nem bírok elviselni és tudom, hogy neked sem esik jól. Ha kinevetnek. Kinevetnek olyan emberek, akik a "valóságban" élnek. Ezzel engem, téged semmisítenek meg, mintha nem is léteznénk.

Szinte látom a reakciód: ha kinevetnek, ne törődjünk velük! De tényleg így van? Nem lenne sokkal nagyobb hajtóerő, ha megnyernénk magunknak őket?

Ők lennének az olvasók -már ha valaki hivatásszerűen szeretne ezzel foglalkozni, jómagam ide tartozom.

Ellenben bármilyen leszólást nem szabad tűrni lélekben, úgy vélem. Ha nem is mondom ki hangosan, hazamegyek és a tollam -billentyűzet- füstöl, ahogy kiadom magamból.

A többiek meg járjanak indulatkezelési és egyéb tanfolyamokra. Az írás az egyetlen olyan dolog, ami egyszerre  köz- és önveszélyes, meg nem is. Mindenki maga dönt, hogyan néz a saját irományára.

Én minden kerülgetés nélkül magamat látom benne. Hogy ember vagyok. És ezt nem veheti el tőlem senki.

Ui: Nem minden szöveg feladata, hogy kikerüljön az alkotó kezei közül. Tudod amint kikerül, önálló életet kezd tőled élni, mert minden emberben máshogy fogan meg a mondanivalója.